Csendesen kavargatja a kávéját és közben mosolyog. Látom rajta, hogy próbál erőt gyűjteni ahhoz, hogy belekezdjen a történetébe. Riadt kis őzikének látszik, nincs hozzászokva, hogy magáról meséljen.
– Két évvel ezelőtt összeomlott az életem. Túl voltam egy szakításon, és elvesztettem a munkámat is. vonzottam magamhoz a balszerencsét. Mikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, mindig jött egy újabb csapás. Magányosan és összetörve ültem az albérletemben, és arra gondoltam, hogy nincs tovább. Kudarcot vallottam, mint nő.
– Mit értesz kudarc alatt?
– Elhagytak, megcsaltak és egyedül maradtam. Csak magamat tudom okolni a történtekért, nem voltam elég jó, nem adtam eleget. Nem voltam szerelmes, csak szükségem volt valakire, aki mellettem van. Szerettem őt, de hiányzott az a nagy lángolás.
– Voltál valaha is szerelmes?
– Voltam. Éppen a szakítás után ismertem meg egy férfit, akit ha megláttam, elállt a lélegzetem. Néha betért a kávézóba, ahol dolgoztam. Mikor kevés vendég volt, odajött beszélgetni. Elmondta, hogy Sopronból jár fel Pestre üzleti ügyekben, de leginkább rólam kérdezgetett. Jól esett az érdeklődése, úgy éreztem, törődnek velem. Egyik este, mikor végeztem a munkában, megvárt és elmentünk sétálni. Megcsókolt és fordult velem egyet a világ. Még sosem éreztem így, arra gondoltam, nem számít, mi lesz ebből, de akarom őt. Felmentünk az albérletembe, és együtt töltöttük az éjszakát.
– Nem tartottál attól, hogy egyéjszakás kaland vagy csupán?
– Mindig tartózkodó voltam a férfiakkal, és nehezen engedtem közel magamhoz őket. Hagytam, hogy udvaroljanak, és aki kitartott, azzal bújtam ágyba. Nem volt sok férfi az életemben. Vele minden másként volt. Úgy vágtam bele ebbe az egészbe, hogy nem érdekeltek a következmények. Győztem. Majdnem minden hétvégét nálam töltött. Szerettem volna, ha többet vagyunk együtt, de a munkáját nem tudta otthagyni. Aztán…
– Történt valami?
– Kiderült, hogy nős és gyerekei vannak. Nem akartam mellékvágány lenni. Ő pedig nem akart elválni a gyerekek miatt. Így alig két hónap után véget ért a nagy románc. Egyedül maradtam ismét. Ekkor vesztettem el a munkámat is. Minden reménytelennek tűnt. Próbáltam elhelyezkedni, de nem sikerült. Már a tartalékaimat éltem fel, amikor édesanyám azt javasolta, hogy költözzek haza a szülővárosomba. Arra gondoltam, itt még úgy sem fogok munkát találni, de talán segít a feledésben a költözés. De nem így történt. Magányosabb voltam, mint azelőtt. A régi barátnőim mind elköltöztek a városból, idegenként éltem az ismerős házak között. Munkát változatlanul nem találtam, az is igaz, hogy válogattam is. Nem akartam gyárban elhelyezkedni, nem nekem való. Persze, aki nehéz helyzetben van, az ne válogasson.
– Mivel töltötted az idődet? Gondolom, azért nem ültél egész nap a szobádban?
– Dehogy nem! Az elején teljesen begubóztam. Anyám nyaggatott, hogy jöjjek ki és kezdjek el végre élni. Kezdjek új életet, és végre szeretne nagymama lenni! Kicsit nehezteltem rá, mert naponta elmondta ezt, és én lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt. Különben is, 37 évesen hogy kezdjek mindent előről? Hol találok ennyi idősen egy pasit,akinek éppen én kellek, mikor annyi sokkal fiatalabb van nálam? Tehernek éreztem anyám mindennapos papolását, ezért az első adandó munkát elvállaltam. Éppen egy gyárban. Nehéz volt beleszokni, mert még sosem dolgoztam ilyen helyen, de jól éreztem magam. Kedvesek voltak a kollégák, és ez megkönnyítette a helyzetemet. Minden pénteken együtt mentek egy helyi kis vendéglőbe kikapcsolódni. Hívtak engem is, de mindig elutasítottam.
– Miért? Itt lett volna az alkalom, hogy visszatérj az életbe.
– Igen, de féltem. Féltem attól, hogy megszeretem őket, aztán eltűnnek ez életemből úgy, mint mások. Féltem a csalódástól. Egyszer mégis beadtam a derekamat és elmentem. Volt ott egy pasi, egy kollégám ismerőse. Ő is éppen akkor adta meg magát. Beszélgetni kezdtünk. Éppen akkoriban vált el, magányos volt ő is. A beszélgetést később a Facebook-on folytattuk. Találkozgatni kezdtünk, közös programokat terveztünk, kirándultunk, moziba mentünk. Lassan közeledtünk egymáshoz, lépésről-lépésre. Mindketten tartottunk egy újabb csalódástól, de mindketten éppen úgy vágytunk a szeretetre is. Most visszapillantva, hihetetlennek tűnik az egész. Egy év telt el az első randink óta. Azóta Összeköltöztünk, de erre is nehezen szántuk rá magunkat, de ez volt a mérföldkő. Azóta élvezem az életemet, újra nőnek érzem magam. A születésnapomra jegygyűrűt kaptam…
Csillogó szemmel mutatja a gyűrűjét. Látszik, hogy boldog. Tovább beszél a terveikről, kezdeti szégyenlősségének nyoma sincs. Ragyog, éppen úgy, mint azok a nők, akik szeretve vannak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: